Nem minden

Nem minden

Háromszor megtagadlak minden nap,
s háromszázszor is talán magamat,
amikor véres élű ékeink
belénk hasítanak.
A vonzás mágnestörvénye egyszer
eggyé rántott minket, - sunyi kényszer
a taszítás pólusa - s létünket,
hogy felérjük ésszel,
- a tovább hogyan lesz, és miképpen
kell összeraknunk szívünk még épen
maradt mozaikjait s burkolni
gyolcsba kemény-szelíden -
közelíts Kedves! Nézz álmaimra,
s mint apró gyermekünk, ha sírva
láztól szenved, hűvös tenyered tedd
égő homlokomra!

Nyiss utat nekem magad felé,
átlépve kapudat feledhetné
gyermekszívem balgaságait.
s minden tévedéssé
vált igazságot megbocsátana.
Nem kellene hozzá mea culpa
sem, hiszen lehetetlen elhinnem:
sorsunkba van írva a NEM!

Az utolsó metró

Az arctalanná vedlett városban
elmosódtak a mozdulatok,
s az összefutott remegő fények
szorosan belémölelték az alakod.

A búcsú kopogott egyre hangosabban
sietőssé vált lépteink alatt,
amikor az utolsó metróba beszálltunk,
mellénk ült a száguldó pillanat.

Ostrom alá vette a végtelent
a szemedből kiszakadt sugár
szemembe élesfényesen csapódott...

íriszemen még most is táncot jár,
s esténként két néma árnyék a peronon
összeforrva az utolsó metróra vár.

Festett szonett

Reggeli kávémmal iszlak magamba,

melegít a bársonybarna ölelés.

Titkon belebújsz minden gondolatba,

nappalomon vagy az aranysárga rés,

 

melyen át megérint szemed sugara,

s lelkem mélyére hatol a napsütés, 

benne most fahéj a derű illata...

Majd könnyem lesz az acélszín fénytörés,

 

mert míg éjjel álmom őrzi az álmod

és a színek szemedben összecsapnak, 

Te a tiszta égi hangokat várod,

és én hiába hazudnék magamnak, 

magányba hull a szivárvány-szeretés,

magába húzza köd-szürke feledés.